Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.06.28

Rajtunk ki segít ??!

http://www.youtube.com/watch?v=OjiQyh-OeUg&feature=PlayList&p=DC3F32988E33BE1A&index=10

 



Egyik legutóbbi utamon, amint a kocsim ablakán bámultam kifelé, a körülöttem élő tömegek állapotáról kezdtem el gondolkodni.
Gondtalanul éltek az Isten ellen való nyílt és szégyentelen lázadásban, és nem gondoltak az örökké való sorsukra.
Ahogy kifelé néztem az ablakon, mintha mindnyájukat láttam volna ... emberek millióit körülöttem, akik az élvezeteknek és az ivásnak adták magukat, láttam a táncukat és zenéjüket, ügyeiket és aggodalmaikat, politikájukat és problémáikat. Tudatlanok voltak – sok esetben szándékosan tudatlanok –, más esetekben pedig mindent tudtak az igazságról és mégsem törődtek vele. De mindegyikük - az egész tömeg - haladt az Isten trónja felé; káromlásaikban és ördőngősségeikben. Amíg elmém ezzel volt elfoglalva, látomást láttam.


Láttam egy sötét és viharos óceánt.
Hatalmas fekete felhők lógtak felette a levegőben, időnként éles villámok cikáztak keresztül rajtuk, miközben hangosan mennydörgött. A szelek üvöltöttek, a hullámok felemelkedtek és habzottak, feltornyosultak és aztán szétoszlottak, hogy újra felemelkedjenek toronymagasan és újra leomoljanak.

Ebben az óceánban láttam szegény emberek megszámlálhatatlan sokaságú tömegeit elmerülni és sodródni, kiáltani és sikoltozni, káromkodni, küszködni és süllyedni. Ahogy ott káromkodtak és sikoltoztak, újra felbukkantak és kiáltottak...  aztán némelyikük elsüllyedt, hogy soha többé  ne emelkedjen a habok fölé...

Láttam ebből a sötét, haragos óceánból egy hatalmas sziklát is kiemelkedni -  csúcsa  messze a sötét felhők fölé magaslott.  A sziklán körös-körül hatalmas párkányt láttam. Örömmel vettem észre, hogy a szegény szenvedők, süllyedő nyomorultak egy része folyamatosan mászott felfelé, alul hagyva a mérges óceánt. És láttam, hogy némelyek azok közül, akik már biztonságban voltak a platformon, segítettek a szegény teremtményeknek, akik még mindig a haragos vizekben próbálták elérni a biztonság helyét.

Ahogy közelebbről is megnéztem, láttam, hogy egy része a megmenekülteknek szorgalmasan dolgozott és munkálkodott kötelekkel, létrákkal, csónakokkal és más még hatásosabb eszközökkel azon, hogy a szegény küszködőket kiemelje ebből a tengerből. Itt is, ott is voltak néhányan, akik éppenséggel bele is ugrottak a vízbe - a következményekre való tekintet nélkül -, mert annyira vágyakoztak arra, hogy „megmentsék az elveszetteket”.
Nehezen tudnám megmondani, melyik tett inkább boldoggá: annak a látványa, ahogy a szegény süllyedő emberek felmásztak a sziklákra, elérve a biztonság helyét vagy azoknak az eltökéltsége és önfeláldozása, akik teljes lényükkel a megmentésükön fáradoztak.

Ahogy tovább figyeltem őket, láttam, hogy a platform lakói elég vegyes társasággá alakult.
Különféle osztályokba csoportosultak, és különböző örömökben és munkákban foglalták el magukat. De csak nagyon kis részük látszott azon munkálkodni, hogy az embereket a tengerből kihúzza.

De ami a leginkább zavarba hozott, az az a tény volt, hogy noha mindegyikük egykor az óceánból lett kimentve, mégis szinte egytől-egyig  megfeledkeztek erről.
Úgy tűnt, hogy ennek a sötétségnek és veszélyének emléke többé egyáltalán nem zavarta őket . És ami épp ennyire furcsa és zavarbaejtő volt számomra, az az volt, hogy ezek az emberek láthatóan nem törődtek – nem gyötrődtek – azok miatt az elveszők miatt, akik ott, a szemük előtt kínlódtak és süllyedtek el ... pedig sokan közülük a saját férjük, feleségük, lány- vagy fiútestvéreik, sőt, még a saját gyermekeik is voltak!

Ez a megdöbbentő nemtörődömség nem eredhetett tudatlanságból vagy az ismeret hiányából, mivel ott éltek, ahol teljes szélességben tárult eléjük az elveszők képe; sőt még beszéltek is róla időnként.
Sokan közülük rendszeresen eljártak, hogy előadásokat és prédikációkat hallgassanak, amelyek épp ezeknek a süllyedő embereknek szörnyű állapotáról szóltak.

Ahogy már említettem, a platform lakói mindenféle időtöltésekkel és tevékenységekkel voltak  elfoglalva.
Némelyek éjt nappallá téve merültek bele az üzletükkel és kereskedésükkel kapcsolatos teendőkbe, azért, hogy a termelt hasznot  dobozokban, széfekben és hasonlókban felhalmozhassák.
 
Sokan azzal töltötték az idejüket, hogy szórakoztatták magukat a szikla oldalában nevelt virágokkal, mások szép ruhákat festettek vagy zenéltek, estleg azzal foglalatoskodtak, hogy különféle stílusú ruhákba felöltözvén körüljártak, hogy csodálják őket.
Mások minden idejüket az evéssel és ivással töltötték, miközben   a szegény süllyedő teremtményekről vitatkoztak.

De ami a leginkább elképesztő volt számomra, hogy a párkányon azok, akiket Ő elhívott, akik hallották az Ő hangját, és érezték, hogy engedelmeskedniük kellene - vagy legalábbis egykor igent mondtak -, azok, akik azt vallották hogy nagyon szeretik Őt, és teljesen egyek Vele a célban, amit Ő magára vállalt, akik imádták Őt, vagy a hivatásuk volt ezt tenni,
azok is annyira el voltak foglalva kereskedésükkel és szolgálataikkal, a pénzgyűjtéssel és örömökkel, családjaikkal és köreikkel, vallásukkal és az azokról szóló vitákkal, a kontinensre való utazás előkészületeivel,
hogy nem hallgattak a kiáltásra, ami ettől a Csodálatos Lénytől jött ki, aki lement a tengerbe. Mindenesetre, ha hallották is, akkor sem figyeltek rá. Nem foglalkoztatta őket. Így a tömeg ment tovább a szemeik előtt szenvedve, sikoltozva és elsüllyedve a sötétségben.

És akkor megpillantottam egy furcsaságot: a platformon lévő emberek közül, akiket ez a Csodálatos Lény elhívott, hogy jöjjenek és segítsenek Neki nehéz feladatában, az elvesző teremtmények megmentésében, ezek az emberek még mindig csak egyre imádkoztak és kiáltottak Hozzá, hogy jöjjön el hozzájuk.
Néhányan a saját boldogságuk miatt hívták csak, illetve a saját biztonságuk féltése miatt.
Ezek az emberek összejöttek, felmásztak a sziklára, amilyen magasra csak tudtak, és néztek a kontinens felé (azt hitték, hogy a Nagy Lény ott van), kiáltoztak: „Jöjj el hozzánk! Gyere, segíts rajtunk!” És mindez idő alatt Ő ott tartózkodott lent  a szegény szenvedő, süllyedő teremtmények között a haragos mélységben. Karjával körülölelte őket, várva a segítséget. Vágyakozva tekintett fek azokra, akik biztonságban álltak a sziklán,kiáltozva feléjük a már teljesen berekedt hangjával: „Gyertek énhozzám! Gyertek, és segítsetek!”


És akkor megértettem az egészet.
Elég egyszerű volt.
A tenger az élet óceánja volt – az emberiség valóságos, jelenlegi állapota.
A villámok az Örökkévaló/JHWH trónjától előtörő igazságok voltak.
A mennydörgés Isten haragjának távoli visszhangja.
A sikoltozó, küzdő és agonizáló tömegek a viharos tengerben a szegény paráznák, iszákosok, tolvajok, hazugok, káromlók és minden fajta, minden nyelvű és nemzetiségű, istentelen emberek tömegei voltak.
Oh, milyen fekete tenger volt ez! És mekkora tömegei a szegényeknek és gazdagoknak, tudatlanoknak és művelteknek! Annyira különböztek külső körülményeikben és állapotukban, mégis annyira hasonlóak voltak egy dologban: mindnyájan bűnösök voltak Isten előtt, mindnyájan valamilyen bűn rabjai, bálványok által elkápráztatva, ördögi kívánságok rabszolgái, és mindanyájukon  a feneketlen verem aljas ördöge uralkodott.

De mégsem csak egy dologban voltak hasonlóak, hanem abban is, ahogy ott süllyedtek egyre lefelé...  egyformák a süllyedésben... le, le, le... ugyanabba a borzalmas végzetbe.

A nagy, oltalmazó kőszikla a Kálváriát jelképezte, azt a helyet, ahol Jézus meghalt értük. Az emberek, akik azon tartózkodtak, azok megtértek.

Az a maréknyi tüzes, eltökélt ember, akik a saját életüket kockáztatták az elveszők megmentése miatt, Jézus keresztjének igaz szolgái voltak.
A Hatalmas Lény, aki kiáltott nekik a haragos vizekből, az Isten Fia volt, aki „ tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” - aki ma is küzd és közbenjár értünk, hogy megmentse a minket körülvevő, haldokló tömegeket a borzalmas kárhozat végzetétől.  Az Ő hangja hallatszott a zene, a gépzaj, az élet zajain túl - ahogy hívta a megmenekülteket, hogy jöjjenek és segítsenek Neki megmenteni a világot.

                                 ****************

Barátom a Krisztusban !
Megmenekültél a vizekből, a Sziklán vagy.
Ő ott van a sötét tengerben és hív téged, hogy jöjj Hozzá és segíts Neki. Elmégy?
Nézz szembe önmagaddal!

Az élet háborgó tengere telve van bűnhődő tömegekkel, akik bárhol is vagy, körülvesznek téged.

Az ítélet napja meglesz. Éppúgy valóság, és mint a Menny és a Pokol, s mindaz, ami azt követni fogja: az örökkévalóság.

Figyelj! Ne tévesszen meg a külső! Az emberek és dolgok nem azok, aminek látszanak. Mindenki, aki nem a Sziklán van, az a tengerben van! Nézd őket a nagy Fehér Trón szemszögéből! Milyen látvány tárul így eléd?!

Jézus Krisztus, Isten Fia, Szelleme által a haldokló tömegek között küzd, hogy megmentse a lelkeket az örök kárhozattól. Épp téged hív most segítőül, hogy ugorj a tengerbe, és menj pontosan az Ő oldalára - segíts Neki ebben a szent küzdelemben! Ugrasz? Azaz, odamégy az Ő lábaihoz és teljesen rendelkezésére bocsátod magad?



Egy fiatal keresztény hölgy egyszer eljött hozzám, és azt mondta nekem, hogy már egy ideje az Úrnak adta magát, imáit és pénzét, de most az életét akarja Neki adni. Egyenesen a harcba akart menni. Más szavakkal, segíteni akart az Úrnak a tengerben.

Amikor az ember a partról észrevesz egy fuldoklót, ledobja a ruháit, amelyek akadályoznák az úszásban és az életmentésben. Nem gondolkodik, nem énekel, nem kezd hosszú imákba, hanem félredobva szégyenlősségét és büszkeségét beleveti magát a habokba, mert életet kell mentenie !!!

Sötétnek és veszélyesnek látszik a háborgó tenger? Nem kérdés, hogy az! Nem kétséges, hogy ez az ugrás neked is éppúgy, mint mindenki másnak is, aki ezt megteszi, nehézséget, megvetést és szenvedést fog jelenteni.
Számodra talán még többet is ennél. Talán a halált jelenti.
Ő, aki most téged hív az ember-tenger kellős közepéből, már pontosan tudja, hogy mivel jár mindez -  és noha tudja, mégis hív téged és örül, ha jössz.

Nem tarthatod vissza magad. Már épp elég hosszú ideig érezted jól magad a kereszténységben. Voltak kellemes érzéseid, szép énekeid, kellemes összejöveteleid, és szép prospektusaid. Sok emberi vidámságban volt részed, sok tapsolásban és dicséretek kiáltásában.

Most menj Isten elé, és mondd el Neki, hogy amennyire csak szükséges, te készen állsz hátat fordítani mindezeknek, és hogy hajlandó vagy a hátralévő napjaidat az elvesző sokaság között, küzdve eltölteni - bármibe is kerül ez neked.
Meg kell tenned!
Azzal a világossággal, amely most az elmédben támad, és a hívással, amely most a füleidben cseng, és a hívó kézzel, amelyet most látsz a szemeid előtt, nincs más alternatívád. Kötelességed leszállni az átok alatt vergődő tömegekhez!
Boldogságod ezután az lesz, hogy részesedsz nyomorukból, kényelmed az lesz, hogy osztozol fájdalmukban, koronád az lesz, hogy segítesz nekik vinni a keresztet, és a Menny számodra az lesz, mikor a Pokol kapujáig is elmész értük, csakhogy megmentsd őket.

Nos? Mi a terved?


                                    William Booth generális
                                           (1829-1912)

Kép