Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.08.08

Kinek a hagyományait is követi az amerikai elnök?



Barack Obama amerikai elnök sem tudta megállni, hogy – a karrierdiplomatákat bosszantó gyakorlatot követve – ne kampánya támogatóit jelölje a vonzó nagyköveti posztokra.


Nem jár csúcsfizetéssel, legfeljebb három évre szól, mégis minden pénzt megér, mert jól mutat az önéletrajzban. Az amerikai nagyköveti posztról van szó, aminek igen magas a presztízse. Tudja ezt Barack Obama amerikai elnök is, aki tavalyi kampányában még hevesen ostorozta elődjét, George W. Busht, amiért politikai szövetségeseit és támogatóit delegálta a legjobb helyekre. Bár fogadkozott, hogy ő ezt is másképp csinálja majd, a politikai adományok összesítésével foglalkozó washingtoni Center for Responsive Politics intézet elemzése szerint semmi sem változott. Obama eddig 19 olyan támogatóját jelölte nagyköveti posztra, akik neki vagy a Demokrata Pártnak az utóbbi két évtizedben összesen 1,8 millió dollár kampánypénzt juttattak.

Ausztriába például a félmillió dollárt összekalapozó William Eacho befektetési bankár mehet. A Párizsba tartó Charles Rivkin, az animációs és szórakozató műsorokat készítő Wildbrain cég korábbi vezetője is ennyit szedett össze, de pénzgyűjtő politikai kinevezett kerülhet a brüsszeli, a bukaresti, a koppenhágai, az ottawai, a stockholmi nagykövetség élére is. Svájcban pedig egy volt virginiai alkormányzó, civilben Volvo-márkakereskedő vezeti a missziót.

Szövetségesek, barátok és családtagok alkotják a politikai kinevezettek másik nagy csoportját. Az olasz nagykövetnek szánt David Thorne neve mellett mindössze 3300 dollár szerepel, ám ő John Kerrynek, a szenátusi külügyi bizottság elnökének, a 2004-es demokrata elnökjelöltnek a volt sógora. A belize-i amerikai nagykövetnek javasolt Vinai Thummalapally nemcsak 200 ezer dollárt szerzett Obamának, de az elnök szobatársa volt 1979–1981-ben a Los Angeles-i Occidental főiskolán. Becsúsznak kifejezetten rátermett politikai kinevezettek is, mint a Vatikánba szánt Miguel Diaz teológiaprofesszor, aki Obama tanácsadója volt a katolicizmussal kapcsolatos ügyekben.

A fejlett demokráciák közül egyedül az USA-ban divat, hogy a nagyköveti posztok jelentős részére nem karrierdiplomaták kerülnek, akik számára pedig ez a szakmai csúcs. A politikai kinevezettek aránya a nagykövetek között John F. Kennedy elnöksége, vagyis az 1960-as évek eleje óta átlagosan 30 százalék – a legkevesebb Jimmy Carter, a legtöbb George W. Bush, illetve Ronald Reagan idejében volt –, ám a karrierdiplomatákat nemcsak ez irritálja. Az ejtőernyősök válogatósak. Előnyben részesítik a nagyobb európai, illetve a kedvező klímájú, kevés munkával járó karibi posztokat, és nem akarnak a világ másik végére vagy feszültséggócnak számító helyre menni. Több elnök is megígérte, hogy visszafogja magát, de egyiküknek sem sikerült. Falra hányt borsó a hivatásos diplomatákat tömörítő – és a kinevezetteknek kéthetes gyorstalpalót tartó – Amerikai Külügyi Akadémia tavalyi felhívása is, amelyben arra kérték az elnökjelölteket, hogy 10 százalékra, vagyis a megszokott félszázról 18 főre csökkentsék az ejtőernyősök arányát.

Mindig akadtak persze kiválóan teljesítő brancsbeliek. A Richard Nixon által 1969-ben Londonba küldött Walter Annenberg sajtócézár a döcögős kezdet után elismert nagykövetté vált, aki brit intézményeknek juttatott magánadományaival is szorosabbra fűzte a kapcsolatokat, 1975-ös távozásakor pedig II. Erzsébet királynőtől lovagi címet kapott. Kiemelkedő munkát végzett a második világháború idején Moszkvában Averell Harriman is – aki elismerte, hogy Sztálin véreskezű diktátor, de úgy tartotta, tájékozottabb Rooseveltnél és realistább Churchillnél –, ő aztán csaknem élete végéig diplomáciai küldetéseket teljesített. Felesége, Pamela Harriman nemcsak a Reagan idején megroppant Demokrata Párt újraélesztésében játszott szerepet, de helytállt akkor is, amikor Bill Clinton Párizsba küldte nagykövetnek.

Voltak látványos kudarcok is. A Franklin D. Roosevelt által 1938-ban Londonba delegált Joseph Kennedy – a politikusklán megalapítója, gátlástalan üzletember – képtelen volt szót érteni a britekkel, különösen miután a második világháború küszöbén defetistának minősítette őket. George W. Bush pedig a texasi olajbáróból lett lótenyésztőből, William Farishból csinált londoni nagykövetet, ám az üzletember vakációzásnak tekintette a posztot, az Irak elleni háború előkészítésének idején a szavát sem lehetett hallani, és a The Guardian brit napilap meg is jegyezte, hogy könnyebb lenne Szaddám Huszeintól interjút kapni, mint tőle.

A politikai kinevezettek rendszerét sokan a védelmükbe veszik, még a karrierdiplomaták közül is. Úgy vélik, gyakran hasznos szerepet tölthetnek be, esetleges közeli kapcsolatuk révén könnyebben utat találhatnak az elnökhöz, akit formailag képviselnek állomáshelyükön. A kinevezéseket jóváhagyó szenátusban is csak azokat a jelölteket buktatják meg, akik látványosan alkalmatlanok – egyik pártnak sem érdeke a kötözködés. Együtt veszik semmibe a rendszer ellen leginkább berzenkedő Carter idején elfogadott 1980-as külszolgálati törvényt, amely nemcsak azt írja elő, hogy a nagyköveti posztra javasoltaknak tisztában kell lenniük a fogadó ország gazdasági, politikai és kulturális jellemzőivel – és valamit konyítaniuk kell a hivatalos nyelvhez –, de azt is rögzítik, hogy a kinevezéskor ne vegyék figyelembe az esetleges kampányadományokat.

A legfontosabb amerikai misszióvezetői poszton, Londonban a kapcsolatok több mint két évszázados történetében egyetlen karrierdiplomata állt, az 1991-ben az idősebb George Bush által jelölt Raymond Seitz. Obama most a kampánypénzgyűjtési képessége miatt porszívónak is nevezett 71 éves befektetési bankárt, Louis Susmant küldi oda. Az ejtőernyősként eddig magas rangú politikushoz vagy Ázsia-szakértőhöz szokott Japánban is rossz néven veszik, hogy diplomata helyett egy nagy adományozó, John Roos érkezik. Igaz, a hagyományt már Bush megtörte, Tokióból ugyanis Tom Schieffer távozik, aki benne volt abban a befektetői csoportban, amely 1989-ben jó áron megvette a Texas Rangers baseball-csapatot a volt elnöktől és társaitól.

NAGY GÁBOR/hvg