Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2010.04.05

Háború és dicsőség II. rész

Nem emlékszem, hogyan vittek a temetőbe, csak arra, hogy azonnal feltámadtam. Most minden, amit láttam, kimondhatatlanul dicsőséges volt. Ránéztem egy kőre – és szerettem. Néztem az eget, a fákat, a felhőket. Felfoghatatlanul gyönyörűek voltak! Egy kis veréb is csodálatosabb volt, mint bármelyik szép madár, amit valaha is láttam. Azon tűnődtem, milyen csodálatos kincs mindez számomra, és azelőtt miért is nem értékeltem jobban. Azután a szemtelen képmutatókra néztem, akik nem akartak meghalni. Már egyáltalán nem kísértett, hogy haragudjak rájuk. Sőt, őket is annyira szerettem, hogy akár azt is megengedtem volna nekik, hogy újra átszúrják a szívemet, ha ezzel segíthetek nekik. Megértettem, mekkora áldás számomra, hogy találkozhattam velük, s hogy velük lehetek. Most már azt akartam, hogy itt maradjanak. Érthetetlen volt, hogy azelőtt hogyan haragudhattam rájuk. Hiszen mennyivel értékesebbek, mint az a veréb!
 
Akkor mellém állt az Úr. Bár nem gondoltam volna, hogy lehetséges, de most még dicsőségesebbnek láttam, s mégis képes voltam elviselni a jelenlétét. Azt mondta:
 
-Látod, ezért annyira drága nekem az enyéim halála. Akik próbálják megtartani az életüket, elveszítik azt. De akik elveszítik az életüket értem, megtalálják az igazi életet. Most már ismered az igazi életet. Mert ismered a szeretetet.
Abból az igazságból, békességből és örömből épül fel az én Királyságom, ami most betölti a szíved. Csak az marad meg örökké ,amit ebben a szellemben teszel. Akik félelemben élnek, nem tapasztalják meg az én Királyságomat. Ha megmaradsz az én szeretetemben, hatalmat kapsz arra, hogy az embereket megszabadítsd a félelmeiktől és megismertesd velük Isten Királyságát.
 
Majd a házra néztem és mindazokra, akikből épült. Akire csak ránéztem, felgerjesztette bennem az erős szeretet bennem. Minden eddiginél csodálatosabb érzés volt! Szerettem volna odamenni, beszélni mindegyikükkel, de ugyanakkor az Úr mellől sem akartam eltávolodni, Akinek a jelenléte sokkal jobban vonzott. Ismerve gondolataimat, azt mondta:
 
-Soha nem fogsz eltávolodni tőlem, mert benned lakom, és veled leszek, akárhová mész.
 
Azok, akik nem akartak meghalni, elbizakodottságukban azt gondolták, hogy az Úr Házának minden áldása az ő számukra készült. Élvezték ugyan ezeket az áldásokat, de valójában nem voltak szerves részei annak, ami épült. Mivel nemrég még én is közéjük taroztam, tudtam, hogy örömük mennyire sekélyes ahhoz képest, amit átélhetnének. Szívből sajnáltam őket. Tovább figyeltem, s láttam, hogy fokozatosan elhalványultak, míg végül olyanokká váltak, mint a fantomok egy szétlőtt városban. Az Úr szavai jutottak eszembe:
 
„Akik meg akarják tartani az életüket, elveszítik,
de akik elveszítik az életüket értem, megtalálják azt.”
 
 
HATÁRTALAN NÖVEKEDÉS
 
Néztem, hogyan épül a Ház egyre feljebb. Minél magasabbra emelkedett, annál nagyobb dicsőséget árasztott és annál messzebb látszott. Ezért még több hajó jött a szigetre, s rajtuk rengeteg menekült. Átküzdötték magukat a viharon, mely a tengeren még mindig tombolt, a szigetet azonban már nem érhette el.  Azon tűnődtem, milyen magasra fog épülni a Ház, amikor az Úr újra hozzám fordult , s  válaszolt gondolataimra .
 
-Semmi sem szabhat határt annak, hogy milyen magasra építsük ezt a Házat, mert Én vagyok az alapja és a Szeretet a cement.
 
Ekkor közelebbről megnéztem a cementet, amely átlátszó volt, mégis hatalmas erő áradt ki belőle.
Annyira feltűnő és megragadó látvány volt, eddig mégsem vettem észre. Milyen vak is voltam! Nem vettem észre a ház csodáit, míg az Úr fel nem hívta rá a figyelmemet. Ezért ismét Hozzá fordultam, hogy én is mindet alaposan megfigyelhessek, amit Ő lát.
 
Figyelme azokra irányult, akikből a Ház épült. Ahogy én is odafigyeltem, megdöbbentő felismerésre jutottam: hiszen ők nem csupán emberek!


        Ők az Új Teremtés, amely felülmúlja a régit!
 
Hidat alkottak a fizikai és a szellemi világ közti szakadékon, s mégis nyilvánvalóan mindkettőhöz tartoztak. Kétségtelenül természetfelettiek voltak, mégis természetesek. Sőt. Sokkal természetesebbek és valóságosabbak voltak, mint bárki, akit valaha is láttam. Mellettük minden más elhalványult és árnyéknak tűnt, s ahogy egyre jobban átalakultak, ez az érzésem egyre csak erősödött.
 
A belőlük sugárzó dicsőség hamarosan láthatóvá és érzékelhetővé vált. Nem fizikailag volt tapintható, inkább érzelmileg felfogható hatás volt ez. Ahogy közelebb mentem hozzájuk és a belőlük áradó dicsőséghez, olyasmit éreztem, amit csak egy csodálatos mámorhoz tudok hasonlítani. Ez a mámor azonban nem homályosítja el az elmét, hanem megvilágosítja.
 
Valahogyan megnemesített és felemelt, de nem a büszkeség, hanem Isten elhívásának ereje által. Mély biztonságérzet kerített hatalmába: úgy éreztem, tökéletes harmóniába vagyok a földdel, a levegővel, de legfőképpen az Úrral és Házával. Olyan jó érzés volt, hogy soha többé nem akartam elhagyni ezt a helyet.
 
Ahogy az újabb hajókról csatlakoztak az emberek hozzájuk, azok, akikből a Ház épült, folytonosan átformálódtak, s ezáltal az egész Ház dicsősége növekedett és kiterjeszkedett.
 
 
A DICSŐSÉG TOVÁBB ADÁSA
 
Amikor a temetőből jövő emberek elfoglalták a helyüket, a Házban a már bent lévők igyekeztek átadni az újaknak a saját dicsőségüket. Amint ezt tették, az Úrból rájuk sugárzó dicsőség még erősebb lett. Láttam, hogy az Úr még többet ad azoknak, akik tovább adták saját dicsőségüket. Akik a legbuzgóbbak voltak ebben a tovább adásban, azok kezdték el építeni az egyre magasabbra emelkedő Ház egy-egy újabb emeletét.
 
Ez pontosan ellentéte volt annak a féltékenységnek, amely korábban a városban uralkodott! Próbáltam jobban megérteni a féltékenységet, de egyszerűen képtelen voltam rá. Mivel már nem tudtam féltékenykedni, azért megérteni sem tudtam, mi az. Valószínűtlennek tűnt, mintha valami rossz álomból ismertem volna. Oly nagy öröm volt adni, hogy elképzelhetetlennek tűnt nem adni. Minél többet adtak tovább a Házat építő emberek,  annál több dicsőséget kaptak újra, hogy azt is továbbadhassák
 
Oly nagy örömöt szerzett adni, hogy most láttam meg: az egész örökkévalóságot azzal fogjuk tölteni, hogy keressük, kivel oszthatnánk meg a dicsőségünket. Majd hirtelen világossá lett előttem, hogy ezért teremtette Isten a Világegyetemet: hogy gazdag sokszínűségével folyamatosan és gyors iramban táguljon. Akik megérintették az Úr dicsőségét, olyan szeretetet kaptak, hogy azt tovább kellet adniuk, és ezért terjeszkedniük kellet. Isten azért adta nekünk az állandóan táguló univerzumot, hogy megoszthassuk vele az Ő állandóan növekvő dicsőségét. Olyan dicsőséges láncreakciót indított el, amely soha nem ér véget, és nincs beszorítva az idő és a tér korlátai közé. Sőt, az univerzum minden egyes részét ki fogjuk tölteni. Ezzel a láncreakcióval.
 
 
A VIHAR VISSZATÉR
 
Ekkor figyelmem hirtelen a tenger felett tomboló és egyre erősödő viharok felé fordult. Megdöbbenve láttam, hogy gyorsabban és nagyobbra nőttek, mint az Úr Háza és most egyenesen felénk tartanak. Hatalmas hullámok borították el a szigetet, s eltakarták szemem elől a Házat is, bár még mindig mellette álltam. Szörnyű erővel tombolt az orkán, mégsem féltem. Már meghaltam ennek a világnak, s olyan életem van, amit soha többé nem vehetnek el tőlem. Olyan csodálatos volt a sziget, s boldogan meghaltam volna, hogy szabadon vihessem a világegyetem többi részére is az Úr dicsőségét, amely teljesen lenyűgözött. Nehéz volt eldöntenem, menjek vagy maradjak - így csak vártam és maradtam.
 
A vihar lassan alábbhagyott, s a Ház újra előbukkant. Most a sziget is, a Ház is jóval kisebb, de sokkal dicsőségesebb volt. Észrevettem, hogy a viharok épphogy elhagyták a partot, s máris visszafordultak. Ez többször megismétlődött, s az épület minden alkalommal egyre kisebb, de még dicsőségesebb lett. A viharok is egyre erőtlenebbekké lettek, ahogy a szigeten átküzdötték magukat. Hamarosan már csak olyan kis hullámokat kavartak, amelyek nem jelentettek igazi veszélyt, sem kárt nem okoztak. Az Úr Házának dicsősége emberi szavakkal leírhatatlan mértékűvé növekedett.
 
A felhők szertefoszlottak és előbukkant az égboltozat. Soha nem láttam még ilyen gyönyörűnek! Ahogy az eget bámultam, megértettem, hogy a levegő is telítve van azzal a dicsőséggel, amely a Házból sugárzott. Szemügyre vettem a Házat és meglepődve láttam, hogy a viharok nem okoztak semmiféle kárt benne, jóllehet, méreteit tekintve sokkal kisebb lett. Ennek ellenére dicsősége még erősebben ragyogott és mindenről visszatükröződött. Úgy éreztem, ez a dicsőség már messze a Földön túlra is kisugárzik.
 
Akkor megváltozott a látomás. Egyedül maradtam az Úrral. Minden nagyszerű érzés elmúlt.
Még a szeretet érzése is. Tekintete komoly volt és ezt mondta:
 
-A háború nemsokára véget ér. Itt az ideje, hogy felkészüljünk a viharokra. Mondd meg népemnek, hogy senkit nem fogok Házam építésére használni, akiknek kezéhez testvéreinek a vére tapad.
 
Próbáltam összpontosítani, hogy minden szavát megjegyezzem, de még mindig az előbb érzett túláradó szeretetre gondoltam. Majd így folytatta.:
 
-Mindezt álmodtad, mégis valóság. A szíveddel értettél meg mindent, amit megmutattam neked a álomban. Most azért teljes szívvel higgy, és szeretetem újra valóságos lesz a számodra. Ez a te életed célja, hogy megismerd az én szeretetemet.
 
 
MEGJEGYZÉSEK
 
Ez álom értelmezése egészében véve eléggé kézenfekvő. Mégis úgy gondolom, hogy amit közben átéltem, érzéseim és gondolataim ugyancsak fontos részei az üzenetnek.
 
A stílusukban szélsőségesen épülő építmények, amelyek különböző keresztény felekezeteket, egyházakat, csoportokat, mozgalmakat jelképeztek, együttesen nagyon groteszk látványt nyújtottak. Úgy tűnt, mindegyik olyannyira különbözni akart a másiktól, hogy végül a város a legvisszataszítóbb benyomást keltette. El sem tudom képzelni, hogy bárkinek is kedve lett volna bemenni, még akkor sem, ha nem lett volna polgárháború a városba.
 
A kereszténység sokkal jobban pusztítja saját magát belső harcaival, mint amire az ellenség önmagában erre képes lenne. Mialatt ezt a pusztító háborút néztem, egyfolytában azon csodálkoztam, hogy az Úr miért nem avatkozik közbe. Azok, akik harcoltak a többi keresztény felekezet és mozgalmak ellen, saját magukat fosztották meg attól a lehetőségtől, hogy beépülhessenek a Házba, amelyet maga az Úr épít.
 
Úgy gondolom, igen fontos, hogy szinte minden épületben voltak igazi "fényemberek". Isten minden eddigi mozgalmában – amely azóta már élettelen és ridegnek látszó intézménnyé merevedett –, voltak vagy vannak legalább néhányan, akik igazán ismerik Istent és az Ő útjait. Lehet, hogy most csupán kis fényeknek tűnnek, de ők lesznek azok, akikre mint teherhordó belső szerkezetre – az Úr felépíti a Házát.
 
A tenger néha a népek sokaságát jelképezi a Szentírásban. Ez a sokaság hatalmas hullámokban fog feltámadni, és az intézményes kereszténység jelenlegi struktúráját nagyrészt lerombolja. De akik igazi fényként élnek, azokat nem söprik el a hullámok. Akik Igazságban járnak, azoknak olyan alapjuk van, amely nem rendül meg.
 
Nem az Úr parancsára támadtak fel a hullámok, csupán elmozdította a védelmet, ami eddig visszatartotta a tengert. Azután dühöngő gyűlölettel támadt a tenger a szigetre. Úgy gondolom, ez azt a gyűlöletet jelképezi, amely a látható és az intézményesedett kereszténység ellen irányul, és az Úr meg fogja engedni, hogy le is rombolja ezeket az intézményeket.
 
Miután ez a hatalmas szökőár végigsöpört a szigeten, nem maradt talpon semmilyen keresztény intézmény, amit az álomban az emberek által épített épületek jelképeztek. Az igazi keresztények azonban mind megmaradtak. Nem gondolom, hogy helytelen lenne javítgatni ezeket az intézményeket és struktúrákat, hisz az Úr is megbecsülte azokat, akik ezt tették. De ez látomás mélyen meggyőzött arról, hogy inkább az emberek építésére kell összpontosítanunk, s nincs értelme újabb intézményeket építeni abban a reményben, hogy azok majd kiállják a viharokat. Hiszen a vihar után egyetlen épület (intézmény) sem maradt meg!
 
Bár ezek az épületek mind összedőltek, mindegyikben akadtak olyanok, akiket az Úr arra rendelt, hogy oszlopok legyenek az Ő Házában. És bár az Úr háza teljesen új épület volt, legfőbb oszlopai, pillérei, mégis szinte az összes felekezetből és irányzatból származtak. Az Úr az a „bölcs ember, aki mind régit, mind újat hoz elő tárházából”  (Mt. 13,52). Az Úrnak van új bora, amit felszolgáljon, de az Ézsaiás 25,6-ban kijelenti, hogy van letisztult, erős bora, azaz sokáig érlelt óbora is. Az Úr nemcsak a régit vagy csak az újat fogja használni, hanem mindkettőt: az újat is és a régit is.
 
Úgy tűnik, örökös feszültség van az Úr új dolgait keresők, s azok között, akik állandóan letelepednek és próbálnak mélyen meggyökerezni egy helyen. Krisztus Testének azonban feltétlenül szüksége van mindkét fajta emberre.
 
Miután felfedezték Amerikát, nagy szükség volt kalandvágyó felfedezőkre, de ha a honfoglalók többsége nem lett volna egyúttal telepes is, akkor az ország ma is pusztaság lenne. Bár óriási feszültség és ellentét van a kétféle embertípus között, egymás nélkül semmit nem tudnak véghezvinni.
 
Hasonlóképpen Krisztus Testének is mindig szüksége van olyanokra, akik túllépik a jelenlegi állapotok korlátait. Az elmúlt több mint ötszáz év szellemi előrehaladása lehetetlen lett volna nélkülük. Azonban ha nem lennének olyanok is, akik hajlandóak letáborozni egy időre a különböző helyreállított igazságoknál, az előrenyomuló egyház valószínűleg olyan ingatag lenne, hogy darabokra hullana szét.
 
Ráadásul ott van az állandó konfliktus, amely a megújulási és helyreállítási teológia hívei között feszül. Az előbbiek abban hisznek, hogy az intézményes egyházak megújíthatók, az utóbbiak amellett kardoskodnak, hogy semmi másra nincs szükség, csak új bortömlőkre.
 
Teljesen nyilvánvaló, hogy Isten mind a megújulást, mind a helyreállítást pártolja. Azonban meg kell értenünk: az intézmények nem születhetnek újjá, nem üdvözülhetnek és nem fognak örökké tartani. Az Úr ideig-óráig használhatja ezeket, hogy védje és nevelje népét, de az Úr háza nem szervezet, hanem egyetlen Család.
 
Az Úr Háza az egyre növekvő harag és a törvénytelenség viharában épült, és fénye még jobban ragyogott a vihar sötétjében. Felbátorodtam azon, hogy az Úr olyan Házat épít fel a Földön, amely valóban tükrözni fogja az Ő dicsőségét. Ennek a mostani korszaknak nem lesz vége addig, amíg ezt az építést be nem fejezi.
 
Nem is történhet másképpen. Amikor az Úr el akarta pusztítani Izraelt, Mózes azzal érvelt előtte, hogy ez olyan bizonyság volna a népeknek, mintha Ő ki tudta volna ugyan hozni népét Egyiptomból, de arra már nem lenne képes, hogy be is vigye őket az Ígéret Földjére.
Az Úr alkalmassá teszi az Egyházát, hogy örökké érvényes módon tanúskodjon Róla.
És tanúskodni is fog: arról, hogy az Úr nem csak megbocsátotta az Eklézsia bűneit; arra is van hatalma és bölcsessége, hogy megszabadítsa az Ő Egyházát ezektől a bűnöktől - sőt szeplőtelen és dicsőséges Menyasszonnyá formálja át.

 

 

                                                Rick Joyner
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 
Fordította: Szőcs Borbála
Lektorálta: Dr Szőcs Zoltán
Kiadja a Reménység ajtaja alapítvány

-

Javította: Spielmann Andrea