Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2010.04.05

Háború és dicsőség I. rész

 

Háború és dicsőség

 
I.rész


______________________x___________________________



1993. augusztusában látomást kaptam az Egyházról.

Úgy jelent meg előttem, mint sziget a tenger közepén.

Sok épület volt a szigeten, amelyek mind különböző stílusban épültek, mindegyik más-más felekezetet vagy irányzatot jelképezett. Építészeti szempontból egyáltalán nem voltak harmóniában egymással, hiszen igen-igen régi épületek mellett egészen modernek is álltak. Az épületek többsége – illetve a benne lakók – háborút vívtak egymással. A legtöbb épület annyi találatot kapott, hogy már csak a falai álltak. Bár még mindig laktak bennük, a lakók többsége sebesült volt és éhezett.
 
 
A POLGÁRHÁBORÚT IRÁNYÍTÓ SÖTÉT SZELLEMEK

A sziget felett két sötét szellem terpeszkedett, ők irányították a polgárháborút. Az egyiknek a neve Féltékenység a másiknak Félelem volt a neve. Minden alkalommal, amikor egy házban kár keletkezett vagy valaki megsebesült, gratuláltak egymásnak.
 
Azután két félelmetes és hatalmas szellem támadt a tenger felől, akik szörnyű vihart kavartak. Harag és Törvénytelenség volt a nevük. Hamarosan olyan erővel tombolt a vihar, hogy nagyobb fenyegetést jelentett a szigetre nézve, mint maga a polgárháború.
 
Úgy éreztem, a városban élőket figyelmeztetni kellene a viharra. Ezt néhány őrálló meg is próbálta, de senki sem hallgatott rájuk. Az emberek azon vitatkoztak, vajon bízhatnak-e az őrállóban vagy sem. Ez nagyon furcsának tűnt, mert aki feltekintett, maga is láthatta a vihart. De annyira belemerültek a vitatkozásba, hogy fel sem pillantottak az égre.
 
A háborúban olyan sokan megsebesültek, hogy hamarosan a kórházak tömbjei lettek a legnagyobb épületek a szigeten. Ezek olyan gyülekezetek, közösségek és mozgalmak voltak, amelyek sebesültek gyógyítására szentelték magukat. Ahogy növekedtek, hamarosan fő célpontjaivá váltak a harcoló csoportoknak, akik nem kímélték a kórházakat sem, pedig az ő sebesültjeiket is ott ápolták.
 
Folyt a háború.

Az éhezés és a betegségek miatt idővel még azok is önmaguk árnyékaivá váltak, akik nem kaptak súlyos sebet, a többiek pedig groteszk módon eldeformálódtak. Amelyik épület növekedett vagy felvirágzott, a többiek pusztán emiatt lőni kezdtek rá. Amikor valamelyik épületbe élelmet hoztak – ami odavonzotta az embereket -, az is célponttá változott. Még a libanoni, vagy boszniai polgárháború sem volt ilyen kegyetlen – és ez az Egyház!  Felfoghatatlan, hogy lehet egy háború ennyire szörnyűséges..., és ez az Egyház...!
 
Az emberek a harcok közepette is próbálták tovább építeni saját épületüket, sőt újabbakat akartak emelni, de hiába. Amint az egyik épület egy kicsit magasabbra emelkedett, mint a többi vagy újat kezdtek építeni, a körülötte lévők azonnal ellene fordultak, és addig lőtték, amíg kő kövön nem maradt belőle.
 
Később megmutatták nekem a háborút irányító nagy hatalmú vezetőket. Mindannyiuknak ugyanaz a szó volt a homlokára írva: Árulás. Csodálkoztam, hogyan követhetnek valakit ilyen felirattal a homlokán, de az emberek mégis ezt tették. Akkor emlékeztettek erre:



"Mert eltűritek, ha valaki leigáz titeket, ha valaki élősködik rajtatok, ha valaki zsákmányul ejt titeket, ha valaki hatalmaskodik rajtatok, ha valaki arcul üt benneteket."

(2Kor 11,20.)


 
A MARADÉK
 
Azután láttam, hogy szinte minden épületben vannak fénylő emberek. Ezek nem vettek részt a háborúban, inkább minden erejükkel próbálták kijavítani az épületeket vagy sebesülteket ápoltak. Bár reménytelennek látszott, hogy lépést tartsanak a pusztítással és a sebesültek áradatával, mégsem adták fel.
 
Látszott, hogy minden fénylő embernek hatalma van a sebek gyógyítására, és ez a hatalom egyre nő, ahogy munkálkodnak. Akik meggyógyultak, maguk is olyan fényekké váltak, mint akik meggyógyították őket. Feltűnt, hogy akik a sebesültek gyógyítására szánták magukat, sokkal eredményesebbek, mint a többiek által oly könyörtelenül támadott kórházak. Ezt az utóbbiak is megértették, ezért kis gyógyító csapatokra osztották embereiket, akik hamarosan szétszóródtak a sziget egész területén és sok épületbe beköltöztek.
 
A sziget peremén körös körül kis sátortáborok voltak. Néhányan közülük részt vettek a háborúban, és minden épületet igyekeztek lerombolni, hogy az embereket a saját táborukba gyűjthessék. Ezeknek a táboroknak a vezetői is az „Áruló” feliratot viselték a homlokukon. Bár az épületeket elhagyták, a polgárháború szelleme ugyanúgy uralkodott felettük is.
 
A táborok között is voltak azonban néhányan, akik nem vettek rész a háborúban. Ezek is fényként ragyogtak. Az ő hatalmuk is növekedett, de ez másféle volt, mint a gyógyítóké: az események felett gyakoroltak hatalmat. Imádkoztak, hogy megállítsanak kisebb ütközeteket, vagy távol tartsák a viharokat - és meg is történt, amit kértek.
 
A sziget és a tenger feletti szellemek nagyon elbátortalanodtak az imádkozó kis táborok láttán, mert ezek a közbenjáró csoportok már közel álltak ahhoz, hogy hatalmuk legyen a nagyobb csatákat és viharokat is megállítani. Az említett hatalmas szellemeket mindez láthatóan nyugtalanította.
 
 
A TRAGÉDIA
 
A sziget körüli nyílt tengeren hajók és csónakok tömege várta, hogy amint a harcok befejeződnek, kikössenek és a rajtuk lévők bemehessenek a városba. Sok hajó tele volt más háborúkból érkező menekültekkel és sebesültekkel. Nagyobb hajókat is láttam: királyokkal, államfőkkel, gazdag és sikeres emberekkel a fedélzetükön. Bár mindannyian féltek a viharoktól, mégsem tudtak kikötni a háború miatt. Nyögéseik és segélykiáltásaik messze hallatszottak, a szigeten mégsem vette észre őket senki. Sőt úgy tűnt, a szigetlakók egyáltalán nem is látják a hajókat.
 

AZ ÚR BÖLCSESSÉGE
 
Akkor megláttam az Urat: ott állt és figyelte az eseményeket. Olyan dicsőséges volt, hogy azon csodálkoztam, miért nem vettem észre hamarabb, s miért nem állnak meg a városban, hogy Őt imádják. Megdöbbenésemre senki sem látta Őt. Néhány embernek a szemébe néztem, és észrevettem, milyen vérbe borult a tekintetük. Vért láttam a szemükben. De ez nem a Bárány vére, hanem a Káiné volt. Csoda, hogy egyáltalán láttak még valamit!
 
Azon töprengtem, miért nem vet véget az Úr a háborúnak, de úgy tűnt, megelégszik azzal, hogy figyelemmel kíséri az eseményeket. Mintha értette volna gondolataimat, hozzám fordult és azt mondta:
 

-Ez az én Egyházam. Ezeket a házakat az emberek az én számomra akarják építeni. Kopogtattam mindegyiknek az ajtaján, de nem engedtek be. Pedig békességet hoztam volna nekik, mert Én csak a békesség városában lakozom.
 
Megfordult és a hajókban várakozók felé intett:
 
-Ha megengedem, hogy bemenjenek a városba, a harcolók őket is felhasználták volna a háború céljára. De amikor a kiáltásuk hangosabb lesz a háború zajánál, házat építek a számukra.
 
Nagyon komolyan nézett rám és folytatta:
 
-Mindezt azért engedtem, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg.
 
Nem tudom szavakkal elmondani ennek a kijelentésnek a súlyát, de szívem mélyén mégis megértettem, hogy mindent tudó bölcsességében valóban Ő engedte meg ezt a háborút.
 
Ezután ezt mondta:
 
-Amíg ezt nem érted igazán, addig azt sem értheted meg, amit most készülök tenni.
 
Amikor a hajókban lévők kiáltása valóban hangosabb lett a városban dúló polgárháború zajánál, az Úr parancsot adott, s a következő pillanatban elszabadult a tenger. Hatalmas szökőár támadt, amely végigsöpört a szigeten és elborított minden épületet. A vihar szellemei csatlakoztak a sziget fölött lévő szellemekhez, és mindegyik csaknem a kétszeresére nőtt. Végül az egész sziget eltűnt a szellemek és a dühöngő tenger sötétjében.
 
Eközben az Úr meg sem mozdult. Tudtam, hogy egyetlen menedékem, ha olyan közel maradok Hozzá, amennyire csak tudok. A vihar egész ideje alatt semmi mást nem láttam, csak Őt. Fölnéztem Rá: arcán fájdalom és eltökéltség tükröződött.
 
 
FELÉPÜL AZ ÚR HÁZA
 
A vihar lassan elcsitult és az áradat visszavonult. Az épületeknek nyomuk sem maradt. De azok a "fényemberek", akik korábban az épületekben világítottak, túlélték a vihart. Most ott álltak az épületek helyén. Akkor az Úr, aki mindeddig a sziget szélén állt, középre ment és ezt mondta:
 
-Most én építem fel a házamat!
 
Erre a fényemberek az Úr felé fordultak, még jobban felragyogtak és mindegyik csoport ott, ahol volt, élő oszloppá változott. Csak ekkor vettem észre, hogy az oszlopok egy hatalmas épület vázát alkotják, amely majd' az egész szigetet beborította.
 
Színük, alakjuk és méretük azonban mind különbözött, s nehezen tudtam elképzelni, hogyan fog belőlük összeállni egy épület váza. Az Úr azonban láthatóan kedvét lelte mindegyik oszlopban, és azok végül tényleg szépen egymás mellé illeszkedtek.
 
 
A NAGY SOKASÁG

A hajók és a csónakok most végre kikötöttek a szigeten. Minden hajó más országból, népcsoportból vagy nemzetből hozta a menekülőket, és hatalmas sokaság gyűlt össze belőlük. Azt gondoltam, hogy ekkora tömeg még egy ilyen óriási épületben sem fog elférni. Az Úr azonban rám nézett és nagyon komolyan ezt mondta:
 
-Annyi szobát építünk, amennyire csak szükségünk lesz, és senkit sem küldünk vissza.
 
Olyan határozottan mondta ezt, hogy ott helyben elhatároztam: meg sem fordul a fejemben többé, hogy valakit elutasítsak. Eszembe jutott, hogy korábban az volt a gondunk, hogyan bírjunk rá embereket, hogy bejöjjenek a házba, most pedig az a kérdés, mit kezdjünk ezzel a hatalmas tömeggel.

 
A TEMETŐ
 
Amint egy hajó kikötött, utasait egyenesen az Úrhoz vezették. Ő egyenként a szemükben nézett és ezt mondta:
 
-Ha bízol Bennem, meg fogsz halni értem.
 
Ha valaki azt felelte: „kész vagyok meghalni érted”, az Úr azonnal átszúrta az illető szívét a kardjával. Ez mindegyiküknek nagy fájdalmat okozott. De akik megpróbálták elkerülni a kardot, azok még nagyobb fájdalmat éreztek. Akik viszont engedtek az Úrnak, láthatóan kevesebbet szenvedtek.
 
Ezután a temetőbe vitték őket, amelynek a kapuján a következő felirat állt: „A feledés homálya”. Úgy éreztem, követnem kell őket. Mielőtt eltemették a holtakat, megvizsgálták őket, hogy valóban meghaltak-e. Néhányan még sokáig ragaszkodtak az életükhöz, ezeket félretették az egyik oldalra. Akiket eltemettek, hamarosan feltámadtak, és vihart túlélő fényemberekhez lettek hasonlóvá. Észrevettem, hogy nem egyforma ideig maradtak a sírban. Néhányan a később érkezők közül már fel is támadtak, míg azokat, akik ragaszkodtak életükhöz, még el sem temették.
 
Amikor először megpillantottam a temetőt, szörnyű helynek tűnt. Úgy gondoltam, egyáltalán nem illik erre a most már dicsőséges szigetre. Azonban távolodva visszanéztem rá, s gyönyörűnek láttam. Nem értettem, mi okozza a különbséget, amíg az egyik munkás meg nem szólított:

-Nem a temető, hanem te változtál meg.
 
Azután felnéztem az épületre, s most már sokkal dicsőségesebb volt, mint az előbb. Végignéztem a szigeten és ugyanezt éreztem: sokkal gyönyörűbb volt, mint azelőtt. Eszembe jutott az ige:

 

"Drágának tekinti az Úr híveinek halálát."

(Zsoltárok 116,15.)

 


A munkás még mindig engem nézett, s most ismét megszólalt: -Te még nem haltál meg, csak megváltoztál azáltal, hogy közel kerültél azokhoz, akik ezt megtették. Ha majd te is meghalsz, még ennél is nagyobb dicsőséget fogsz látni.
 
Megjegyzése kissé rosszul esett, mert úgy éreztem, közelebb állok az Úrhoz, mint bárki más, s úgy tűnt, az Úr szívesen osztja meg velem gondolatait. Azonban legbelül éreztem: ennek az embernek igaza van.
 
A feltámadt fényembereket elvezették a saját helyükre. Az új épületben fel volt írva mindegyiknek a neve valahol. Voltak, akik a falba épültek be, mások az oszlopokba, mások pedig ajtók vagy ablakok lettek. Érdekes módon azután is emberek maradtak, miután beépültek a házba, s ahogy fokozatosan beilleszkedtek a helyükre, fényük egyre ragyogóbbá vált, és ezzel az egész épület fényét megnövelték.
 

A PRÓBA
 
Visszamentem az Úrhoz. Jelenléte olyan csodálatos volt, hogy el sem tudtam képzelni, némelyek miért nem hajlandóak meghalni érte. A hajókról jött menekültek közül mégis sokan visszautasították ezt. Amikor az Úr megkérdezte őket, visszahátráltak. Némelyek visszamentek a hajóikhoz és elutaztak, mások a kikötőben maradtak.
 
Voltak olyanok is, akik a szigeten maradtak. Szabadon járhattak, sőt még az Úr házába is bemehettek. Úgy tűnt, szeretik a házat és a dicsőségében sütkéreznek. Sokukról az Úr dicsősége sugárzott, de ez nem belülről jött, hanem a másokból áradó fényt tükrözték vissza. Tényleg nagyon tetszett nekik a ház, és élvezték az Úr jelenlétét, amely a házból áradt, de mikor maga Úr közeledett hozzájuk, félénken visszahőköltek.
 
Épp arra gondoltam, nem szabadna megengedni nekik, hogy itt maradjanak, amikor az Úr megszólított:
 
-Türelmemmel sokat megnyerek közülük, de még azokat is szeretem, akik soha nem adják nekem az életüket, és örülök, hogy élvezik dicsőségemet. Soha ne küldd el azokat, akik szeretik a dicsőségemet!
 
Láttam, hogy akik nem akartak meghalni, kezdtek úgy viselkedni, mintha az Úr háza az övék lenne, s egyedül számukra épült volna. Szerettem volna haragudni rájuk ekkora nagy szemtelenség láttán, de akaratom ellenére sem voltam képes haragudni. Megértettem, hogy azért, mert nagyon közel állok az Úrhoz. El kellet döntenem: közel maradok Hozzá, s akkor lemondok a haragról, vagy eltávolodok tőle, s akkor mérges lehetek.
Meglepően nehéz volt döntenem. Komolyan megfordult a fejemben, hogy eltávolodok az Úrtól. Végül a szívemben feltámadt félelmem miatt mégis inkább odaléptem Jézushoz. Azonnal kinyúlt értem és úgy ragadott meg, mintha egy szakadék széléről rántott volna vissza. Hátranéztem és döbbenten láttam, hogy valóban egy sziklafal peremén állok. Hacsak egy lépést is teszek hátrafelé, hogy eltávolodjak tőle, tényleg beleesek a szakadékba...
 
Akkor azt mondta:
 
-Ebben a házban inkább eltűröm a képmutatást, mint ezt a haragot, amely újra elindítaná a háborút.
 
Eszembe jutottak a munkás szavai a temetőben, és elárasztott a felismerés, hogy még én sem szántam rá magam, hogy meghaljak az Úrért. Szemtelenül és túl sokat tulajdonítva magamnak, én is ki akartam sajátítani az Úr házát, sőt magát az Urat is. Amikor megláttam ezt a gonoszságot a szívemben, megrémültem. Azonnal könyörögtem az Úrnak, hogy pusztítsa el a gonosz szívemet a kardjával. Tudtam, ha nem teszi meg, örökké az a veszély fenyeget, hogy lezuhanok a szakadékba. Most már kétségbeesetten kívántam, hogy én is meghaljak.
 

FELTÁMADÁS ÉS ÚJ ÉLET
 
A közelében eddig mindig szeretet és biztonságot éreztem. De most egy rövid pillanatra, míg előhúzta a kardját, minden félelmem feltámadt és egyszerre sikoltott a lelkemben. Ekkor értettem meg azokat, akik nem akartak meghalni, s most könyörületet és szánalmat éreztem irántuk. Ahogy ez végbement bennem, minden félelmem eltűnt. A látomás egész ideje alatt nem éreztem többé semmilyen félelmet. Minden félelemtől megszabadulni leírhatatlanul gyönyörűséges élmény volt. Mintha a bűnbeesésből eredő összes gonoszságot kitörölték volna a szívemből. Egy pillanat alatt átvillant rajtam a felismerés, hogy minden gonosszal együtt jár a félelem is.
 
Akkor az Úr átszúrta a szívemet. Meglepődtem, hogy alig fájt, míg mások halála annyira nehéznek látszott. Azt mondta
 
-Akik kérik a halált, könnyebben halnak meg.
 
Eszembe jutott, amit Ő mondott a Máté 21,44-ben:
 
"És aki erre a kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja."
 
Ahogy kezdtem elveszíteni az eszméletemet, nem a sötétség vett körül, ahogy vártam, hanem világosság. Így, a félelmeimtől végleg megszabadulva, ahogy ez a világosság körülvett, a halál dicsőséges élménnyé változott.

 

(folytatása következik)